You have 0 items in your cart
Nőként sokat foglalkozunk a lelkünkkel, önmagunk értelmezésével, érzelmeinkkel. Megbeszéljük a barátnőinkkel, a pszichológusunkkal, elsírjuk a férjünknek, pasinknak. Na de mi van a férfiak esetében? Ők egész gyerekkorukban azt kapták a környezetüktől, hogy „a katonák nem sírnak”, erősnek kell lenned, mindent ki kell bírnod, így a krízishelyzetek okozta nehéz érzések csak halmozódnak bennük, elkezdenek furcsán viselkedni, így aztán van kire panaszkodnunk nekünk, nőknek, hogy „a jobbik felem nem beszél velem, egy érzelmi nulla, nincsenek is érzései”. Kretter Bea riportja.
Szabó Tamás, barátainak Tavken, ma életvezetési és önismereti coach, érzelmi intelligencia és asszertív kommunikáció tréner, jövő generáció mentor, produktivitás támogató, business mentor, egy olyan srác, aki nem hagyta, hogy negatívan hassanak rá a gyerekkori minták, címkék. Mer sírni, merte felfedezni az érzéseit, és azt, hogy mi van ott legbelül, ami miatt nem találta a helyét a világban.
Hogy honnan ismerem Tamást, és miért kértem tőle interjút?
Középiskolában ismertem meg, a menő srácok bandájában nyomult, zenész fiú volt. Láttam, hogy honnan, hova jutott, és most elmeséli különleges történetét: hogy férfiként, hogyan győzi le a mumusait, hogyan kerekedik felül a mentális és érzelmi blokkjain, és hogyan oldja meg a krízishelyzeteket.
Mesélj, mi történt veled azóta?
2005-ben befejeztem a zenesulit ének szakon és utána kihagytam egy-két évet. Elegem volt a tanulásból. Később felkerültem Kolozsvárra, a színművészetire, onnan Szombathelyre a bábszínházhoz. Az egyetemi és bábszínházas évek alatt rájöttem arra, hogy hiányzik az emberekkel való kapcsolódás és interakció. Egy fekete dobozban ültem 8-10 órát, aztán kiálltam a színpadra, megtapsoltak és utána visszaültem a fekete dobozba, ez nem az az életforma, amit szerettem volna magamnak. Elindítottunk a barátommal egy vállalkozást, ahol interaktív foglalkozásokat tartottunk gyerekeknek és családoknak. A vállalkozásnak az előnyeit és hátrányait a maga nehézségeivel maximálisan átéltem. Belebuktunk aztán felemelkedtünk. Egy idő után viszont elkezdett megfogalmazódni bennem az, hogy hosszú távon ez már nem az én utam. Elkezdtem átgondolni, hogyan is szeretnék élni, mire vágyom, mit akarok csinálni. Egy biztos volt: a hosszú távú terveim között nem szerepelt a gyerekekkel való foglalkozás. Így hát elkezdtem a nagyobb korosztállyal, tinédzserekkel, a fiatal felnőttekkel együttműködni. Több önkéntes projektben vettem részt: a marosvásárhelyi Philothea klubnak segítettem, a budapesti Autonómia Alapítvánnyal volt közös projektünk és most a Jövőt Építők Generációja egyesületének vagyok tagja. Ezekkel a munkákkal kerültem egyre közelebb a fiatal felnőttekhez, mely nagyban hozzájárult az életem alakulásához.
2015-ben 28-29 évesen kezdtem el önismerettel foglalkozni, amikor egy komolyabb változáson ment át az életem. Muszáj volt. Az ilyen muszáj állapotok, hullámvölgyek azok a pillanatok, amik miatt kezdtem jobban foglalkozni magammal.
Csak akkor tudok másoknak segíteni, ha én jól vagyok.
Addig a pontig mindig fontosabb volt az, hogy mással mi van, mit tehetek annak érdekében, hogy más jobban legyen, hogyan segíthetek, de mindebből én eltűntem. Meg kellett fogalmazzam azt, hogy csak akkor tudok másoknak segíteni, ha én jól vagyok.
Mindenkit és mindent kizártam egy időre, amit addig felépítettem. Elkezdtem magamat szépen lassan szétszedni, majd összerakni. Megnézni azt, hogy mik az értékeim, mik az erősségeim, mik a gyengeségeim, miben hiszek és ezekre az alapértékekre kezdtem szépen lassan építkezni. Hosszú és lassú folyamat. Nem hiszem, hogy valaha megáll. Arra is rá kellett jöjjek, hogy szeretek mindig a jövőben lenni, 3-5 évvel előre. Tervezni, fejleszteni, újítani. Nehezen élem meg a jelent, tanulom!
Vállalkozói lét miatt történt, vagy egyedül kellett maradjál, valamilyen rossz helyzetben, hogy ez elinduljon? Netán mindkettő?
Az egész összességében. Jól fogalmaztad: el kellett jussak arra a pontra, hogy egyedül legyek. Volt egy hosszabb kapcsolatom, amit le kellett zárjak, mindketten elvesztünk benne. Azt hiszem 2015-ben döntöttem el, hogy elkezdek egyedül lenni és megtanulni egyedül lenni a gondolataimmal, az érzéseimmel és megnézem, hogy milyen cselekedetté, tettekké formálódik ez az egész. Ez egy erős hullámvölgy volt. Rá kellett jönnöm, hogy az emberi agy az csodásan működik, és nagyon könnyen elhisszük a saját hazugságainkat. Képesek vagyunk illúziókat építeni magunknak, amiben elhisszük azt, hogy jó az ami van, és elkezdünk álarcokat felvenni az adott szerephez. Mindemellett más emberekre is ráhúzunk címkéket.
Voltam úgy szerelmes egy nőbe, hogy egy teljes fiktív karaktert húztam az adott személyre. Ez nem egy kapcsolat volt, hanem a fejemben egy kreatív folyamat. Inspiráló volt, csak semmi köze nem volt a valósághoz. Ébresztő!
Ezeket a dolgokat szépen le kellett vetkőzzem magamból, hogy eljussak egy olyan pontra, ahol nincs szükségem senkire, ahhoz hogy teljes legyek, hogy biztonságban érezzem magam. Egyik kedvenc idézetem így szól: “Abban a helyzetben, amelyben vagyok, megelégedett vagyok” … úgy ahogy, CSAK én. Rendkívül nehéz folyamat volt, hogy elfogadjam a legmélyebb pontomban önmagamat, hogy azt tudjam kijelenteni, hogy ez így most rendben van.
A teljes békémhez arra is szükségem volt, hogy rendezzem, tisztázzam korábbi kapcsolataimat.
Pont ezt akartam kérdezni, hogy visszamentél a múltba, hogy megértsél dolgokat magaddal kapcsolatban?
Igen. Elsősorban elkezdtünk családon belül foglalkozni a témával. Ez is három-négy éves folyamat volt, hogy a családon belüli kapcsolatrendszereket helyreraktuk. Újra meg kellett tanuljunk négyen testvérek, hogyan kommunikálunk egymással. Például a húgommal mindig is kutya-macska viszonyba voltam. Most jutottunk el arra a pontra, hogy tudjuk segíteni és támogatni egymást. Egymással osszuk meg a szakmai nehézségeinket és tanácsot adunk egymásnak. Ezután jöttek a régi, elásott párkapcsolati sérelmek. Úgy érzem, visszamenőleg rendeztem, bocsánatot kértem és természetesen saját magamtól is. Akkor abban a helyzetben fiatalon, gyermeki aggyal, nem voltam képes feldolgozni sok mindent. Ezt a felismerést kellett a szüleimmel kapcsolatosan is megélnem. A nevelés, amit tőlük kaptam egy csoda, de sokáig nem így tekintettem rá. Nem hibáztathatom őket, mert a legjobb tudásuk szerint tették azt, amit. Nincs értelme, régi sérelmeket hordozni, és ezekért rossz kapcsolatot tartani velünk. Meg kellett tanuljunk kommunikálni velük erről. Ezen van a lényeg! Ha vissza tudok menni arra a gyermeki állapotra, amikor is biztonságban vagyok saját magammal, elfogadom azt, abban a környezetben, amiben vagyok, akkor tisztán tudom megfogalmazni hogyan is érzem magam, mit gondolok és mit szeretnék. Így el tud indulni a tiszta kommunikáció mindenki felé, ekkor kezdenek a kapcsolati rendszerek kisimulni. Sokszor hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, mert a szavak értelme könnyen elcsúszik.
Mikor jöttél rá, hogy erről még többet akarsz tanulni, hogy segíthess másoknak is észrevenni és kezelni a nehézségeiket?
Egy hosszas tervezési folyamat volt ez. Leírtam, hogy 1-3-5 és 10 év múlva, mit szeretnék elérni. Ezen a folyamaton haladtam szépen lassan, és elkezdtek szembejönni velem a lehetőségek. Lehet, hogy eddig is ott voltak, csak most már más nézőpontból tekintettem rájuk. Észrevettem a lehetőségeket. 2018 végén jelentkeztem egy coaching suliba, a Coaching Centrumba és hála Istennek, egy nagyon színes és profi osztályközösség jött össze, az oktatók is a legjobb szakemberek közül valók. Ezzel a közösséggel dolgoztunk hat hónapon keresztül, ami life és business coaching is. Csodálatos élményekkel és tudással gazdagodtam.
Felismerés jött felismerés után, éreztem, hogy ez az én utam. Megnyugodtam. Emberekkel és közösségekkel akartam foglalkozni továbbra is, mégis egy sokkal magasabb szinten.
A pszichológia, a terapeuták a jelennel és a múlttal dolgoznak. A coaching a jelen és a jövő tervezését helyezi előtérbe, különböző technikákkal. Mivel a jövő, nem működik a múlt feldolgozása nélkül, és a múltnak a feldolgozása sem működik teljes mértékben, hogy ha nincs jövőképünk, nincs célunk, ami motivál az életben maradáshoz, így az, amivel én foglalkozom nem tiszta coaching, hanem a kettőnek az egyvelege. Folyamatosan képzéseken veszek részt és fejlesztem magam.
A gyerekekkel és családokkal való közös játék/munka alatt megfigyelhettem és beleláthattam, hogyan is alakul és fejlődik ki az emberben az önállóság, biztonságérzet, gondolkodásmód, személyiség és az érzelmek. Mindez hogyan hat a gyerekre, az identitás kialakulására, a szülők kapcsolatára, a közösségre, és kamaszként, majd felnőttként a stresszes helyzetek kezelésére. Csodálatos az ember.
Hat-hét éves kor körül fogalmazódik meg az ÉN, az identitásunk. A kamaszkorban, majd 20-22 évesen jön az első és második mini identitás krízis. 27-29 évesen ismét, ahogy velem is történt, (későn érő típus vagyok), most 34-35 éves koromban megint van egy ilyen folyamat, de ezt már elkezdtem élvezni. Ezek a +/- 7 éves ciklusok újra és újra megtörténnek. Az a kérdés, hogy hogyan viszonyulok ezekhez a folyamatokhoz.
A célom az, hogy amit a gyerekektől tanultam, azt a szabadságot és nyitottságot, hogyan tudom a fiatal felnőttben újra megtalálni, közösen újra előhozni. Ott van mindenkiben. Ez a felnőtté válásnak a kulcsa, hogy nem elengedem a gyermeki létet, hanem a gyermeki létet integrálom a jelenlegi állapotomba. Megtalálom a belső gyermekemet, aki a tudatalattimban nagyon dolgozik, és elkezdek együtt dolgozni vele, hogy gyermeki kíváncsisággal, őszinteséggel tudjak nyitni közvetlen környezetem és a világ felé, de a felnőttnek a tudatosságával és a felelősségvállalásával vagyok jelen magam és a társaim iránt is.
Lehet mélyre ásni és mindig van mélyebb, mert a tudatalatti az egy izgalmasan érdekes gépezet.
Milyen a te múltad?
A nagyszüleim, szüleim is emberekkel, fiatalokkal foglalkoztak. A szüleim árvaház igazgatók voltak. Most már nyugdíjasok. Én úgy nőttem fel, hogy 60 “testvérem” volt. Mindemellett még a család is extra nagy, apukámék és anyukámék is heten vannak testvérek. Mi 41-en vagyunk első unokatestvérek.
Szeretted egyébként, hogy ennyien vagytok? Vagy egyszerűen ezt szoktad meg, ez volt a normális.
Az, hogy egy nagyon jól strukturált rendszerben nőttem fel, biztonságot adott. Ezt a biztonságot kellett újra megtaláljam saját magamban. Majd ezt szeretném erősíteni házasságomban és építeni a közvetlen környezetemmel közösen. Bízom benne, hogy a gyerekeink is ezt a biztonságot, a két szülő és közösség összetartozását tapasztalja meg. Anyukámnak van egy mondása, hogy: „a gyermek akkor boldog, hogyha az anyuka szereti az apukát, és fordítva”. Valahogy ebben születtem bele, viszont ez egy buborék volt. Amikor ebből kikerültem, a biztonságos kuckóból, akkor találkoztam és ütköztem a valósággal. Hogyan is működik a világ?! Ekkor nagyon-nagyon messze kerültem az otthoniaktól. Becsapva éreztem magam, hogy semmi köze nincs a valósághoz annak, amiben felnőttem.
Miért? Nem volt igazi a buborék?
A külvilághoz képest ez egy nagyon zárt rendszer volt. Amikor kikerültem, úgy éreztem magam, mint egy ufó, aki semmit nem tud a világról. Bár könnyen kapcsolódtam emberekkel, de mégsem volt meg a közös hang. Mostanra rájöttem, hogy valahogy mindenki így van ezzel, többé-kevésbé. És ez megint a felnőtté válásnak a folyamata, hogy elindulunk egy szűk rendszerből, és ahogy növünk fel, egyre jobban eltávolodunk tőle, és el is kell távolodni. Ott kezdődik igazából a felnőtté válás, az önismereti utazás, az önállóság, a magabiztosság, amikor elkezdek visszatérni oda, az alapokhoz.
Van a román mondás: ’cei sapte ani de acasa’ (szerk. fordítás: az első hét év otthon). Nagyon igaz. Az első hét év az egész életünket befolyásolja, ha akarjuk, ha nem. Elengedhetetlen tudatosítani, mi az amit magamba szívtam és hogy milyen anyagból vagyok. Vissza kell térni oda, és meg kell érteni, el kell fogadni az ott történteket. Ott találjuk az erősségeinket és a gyengeségeinket, amit egész életünkben tudunk használni munkához, magánélethez.
Én egy mélyen hívő családban nőttem fel, ezért is különösen zárt buborék volt az egész. Nagytatám hét évet ült börtönbe, mert lelkész volt. Anyukámék öt évig voltak Gulag kényszermunkatáborban gyerekként, mert hívők voltak. Zárt és szűk rendszerben lehetett túlélni. Gyerekként mindennek a lenyomatát megkaptam és amikor ettől elszakadtam, akkor nagyon távol kerültem. Most kezdek igazán visszatérni. Felfedezni, megérteni igazi identitásom, azt, amit Istentől kaptam. Oka van annak, amiért én ide születtem, pont ide, pont ebbe a családba, pont ebbe a közösségbe, pont ebbe a generációba. Feladatom van itt a földön.
Itt ajánlanám nagy szeretettel Orvos Tóth Noémi – Örökölt sorsok című könyvét. Érdemes foglalkozni milyen mintákat is hordozunk magunkkal.
A mi generációnk egy nagyon érdekes generáció. Pont a technikai forradalomba születtünk bele és a technikával együtt fejlődtünk, de a technikával, mint olyan, tinédzser korban találkoztunk legelőször, vagyis még kezdeti fejlődésünket nem befolyásolta annyira. A mostani generáció már technikával a kezükben születnek. Ez egy teljesen más rendszer.
A mi generációnk egy kapocs.
Naponta látom, tapasztalom, hogy milyen kihívásokkal, nehézségekkel küzdünk. Egyre tágabb a generációk közötti különbség és egyre kevésbé értjük egymást. Valahogy a mi generációnk az, aki – legalábbis én így élem meg-, hogy a legtöbb változáson ment keresztül. Tehát az én korosztályom, a 86-os, a Csernobilt is megkapta, az összes suliban történő változást, kis érettségit, nagy érettségit, a bolognai rendszert. Mi egy kísérleti generáció vagyunk. Éppen ezért nagyon könnyen alkalmazkodunk – és megint ez az én szemléletem-, hogy a különböző dolgokat könnyebben tudjuk összekapcsolni. Ez a generációnknak a gyengesége és az erőssége is.
Hiszek abban, hogy mindenkinek van egy konkrét feladata, amiért ő ott van, ahol. Mindaddig, ameddig nem találja ezt meg, az élet, mint egy spirál ugyanoda fogja visszavezetni. Ezeket a mintákat amikor felismerjük, tudatosítjuk, elfogadjuk, akkor tudunk őket előnyünkre formálni és úgymond szintet lépni.
Minél később ismered fel, annál nehezebb ezeken változtatni. Látjuk a szüleinknek a példáját, 50+ évesen már nem akarnak ezekkel a dolgokkal foglalkozni és én megértem őket. Mert egy olyan dolog, ami 30-35 évvel ezelőtt a tudatalattiba nagyon-nagyon mélyen el van raktározva, azt felhozni egy hihetetlen nagy energia befektetés. Mindezzel egyedül megbirkózni meg nagyon nehéz.
Azt mondod, hogy mindenkinek konkrét feladata van ott, ahova leszületett. Rájönni a „küldetésre” olyan nehéz, rengeteg a külső impulzus.
A burokból való leválás, az útkeresés, párkapcsolat, egy gyermek születése mind-mind egy apró kis halál. Amikor két ember összeházasodik az akkori én, aki volt korábban, az meghal. Amikor születik egy gyerek a családba a korábbi énünk meghal. S ezek mind kis gyászfolyamatok amin végig kell menni. Minden identitáskrízisnek a hullámát, úgymond meg lehet és kell lovagolni. Itt van igazán lehetőség az önismeretben fejlődni. A kérdés az, hogy ellenállok, vagy belemegyek tudatosan.
Ez a mai világban nagyon nehéz, és a férfiak nehezebben élik ezt meg. A társadalmi nyomások és elvárások miatt, a gyorsan változó világ miatt. A rendszerben benne van: a katonák nem sírnak, és ezt a hamis képet sokan nagy erőbefektetéssel tartják magukban, de legbelül van egy kisfiú aki nem érzi magát biztonságban.
Azokat a hiedelemrendszereket, amiket belénk sulykoltak, át kell fogalmazni. A hamis gondolatok zavarják mindennapjaink, ott pörögnek az agyunkban és elhisszük őket. Kövér vagy, buta vagy, nem vagy képes rá, nem tudod… Ezeket mondjuk folyamatosan magunknak és/vagy halljuk a környezetünktől.
Egy gyereknek, ha sokat mondod, hogy rossz, akkor ő azt elfogadja, mint identitása. Eleget kell, tegyen az elhitt identitásának.
Az önismereti útja mindenkinek más. Függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. A személyiségtípusok különbözőképpen élik meg ezt a folyamatot. És mivel ez egy folyamat, vannak jobb napok, hónapok, évek és vannak borzasztóan rosszak. De ez is nézőpont, hozzáállás kérdése.
Folyamatosan egy krízist kell feldolgozni, megoldani, erről szól az élet. Két-háromhavonta vannak a kisebb krízisek és nagyjából hét-kilenc évente ciklikusan jelennek meg nagyobb krízisek. Az a kérdés, hogy hogyan tanuljuk meg ezt kezelni. A krízisnek van egy görbéje, amin végig kell menni. Az intenzitását másképp éljük meg. Vannak, akik egyedül végigtolják, de ez egy lassabb folyamat és elég magányos.
Egy szakember vezetése nagyban segíti ezeket a folyamatokat.
Legyen körülötted, valaki akivel tudsz beszélni. Legyen két-három barátod, akivel hetente tudtok ilyesmiről nyíltan és őszintén dumálni. A lényeg, hogy legyenek kimondva ezek a dolgok. Ne hagyjuk, hogy csak az agyban pörögjön. Rengeteg energiát elvesz. Ha ki van mondva, fel van dolgozva, akkor a tudatalatti felszabadul. Leírva, vagy kreatív formában kiadva még jobb. Ezek mini terápiák! Én a mai napig zenélek, énekelek. Nekünk a csütörtök délutáni zenekari próba az szent és sérthetetlen sráckodás!
Vannak olyan mélyen elásott emlékek, traumák, amiket elzárunk. Gyerekként nem tudtuk feldolgozni ezeket. Egy illat, kép, mozdulat, ezt elő tudja hozni és akkor villámszerűen jöhet egy pánikroham, amiről aztán fogalmunk sincs, hogy ez most honnan jött?!
Ha elkezdünk magunkkal foglalkozni, az azt is hozza magával, hogy a régi kapcsolatokat, barátságokat, a párkapcsolatot, elkezdjük más szemmel nézni. Lehet, hogy már nem elég. Elmentünk egymás mellett? Van befolyásom arra, hogy őket magammal húzzam felfelé?
Erre van egy nagyon érdekes hasonlat, amit az egyik barátom mesélt. Egy izgalmas koncepciót vázolt fel az emberi kapcsolatokról, ami házastársi kapcsolatról, barátokról, szülőkkel való kapcsolatról egyaránt szól. Alapja a kommunikáció és a bizalom. Ha változást szeretnék az életemben akkor hogyan tudom ezeket kommunikálni?
Tegyük fel, hogy az ember egy kis űrhajóban utazik. Ha kapcsolatról beszélek, akkor van két nagyon bonyolult űrhajó egymás mellett, két nagyon különböző belső szerkezettel és gombokkal. Együtt utaznak! Az én űrhajómban, a saját gombjaimmal kell foglalkozzak. Ki kell ismerjem, hogyan tudom a lehető legjobban kezelni, vezetni. Semmi közöm nincs ahhoz, hogy a másik űrhajóban épp milyen gombok vannak. Viszont tudunk egymással kommunikálni: közösen eldönthetjük azt, hogy a két űrhajó egymás mellett utazik e?!
Ha meghozzuk a döntést, hogy egymás mellett utazunk, akkor folyamatosan kell kommunikáljuk, hogy mi a cél, mi az útvonal, ami fele haladunk. Ha irányváltásnál utólag szólok, hogy bocsi eltértem jobbra, gyere utánam, akkor elcsúszunk egymás mellől és újra egymás mellé kerülni sok munka és számolás. Jó előre érdemes meghatározni az irányt: két hét múlva veszünk egy jobbra kanyart 30 fokba, készüljünk fel közösen, és akkor kanyarodunk, ok? Ok. Megyünk tovább. Apró pici változtatások, de folyamatosak. Erre nem csak a mi űrhajónkat kell felkészíteni, hanem a másik űrhajóban lévő embert is. Ő is be kell üsse a koordinátákat, hogy egyszerre tudjunk haladni a közös cél felé.
Nem mindig veszed észre magadon sem az irányváltásokat, de amikor még a közelben vagy, beszélj róla, lassulj le. Kérdezd meg a társad, hogy neki mi a koordinátája, vesd össze a sajátoddal és nézzétek meg, hogyan tudtok újra találkozni.
Hova akartok eljutni? Nem egyszerű folyamat, lehet, hogy cikkcakkban, de végül célba lehet érni. Meg kell nézni, hogy ezekben a cikkcakkokban mik azok a pontok, amiket én szeretnék érinteni, és mik azok a pontok, amiket te szeretnél érinteni.
Nem szeretnék a te űrhajóddal is foglalkozni, mert a sajátom is éppen elég bonyolult. Viszont megoszthatjuk egymással a működésünket: ezt gondolom, így érzek, ezt szeretném, hogy történjen.
Az ezt szeretném, hogy történjen, az nem jelenti azt, hogy ráerőszakolom a másik emberre az elképzeléseimet. Ajánlom nagy szeretettel az asszertív kommunikációt és az erőszakmentes kommunikációt a témában. Marshall Rosenberg amerikai klinikai pszichológusnak van egy szuper videó sorozata Youtubeon.
Gyakorolni kell! Hogyan fogalmazzam meg a lehető legegyszerűbben, először saját magamnak érzéseimet/vágyaimat/céljaimat, hogy én is értsem, és utána, hogy tudom a legegyszerűbben megfogalmazni a másik embernek, hogy ő is értse. Ne címkéket aggassunk egymásra: úgysem érti meg, vele nem lehet, százszor megpróbáltam…
Ahogy elkezdek címkéket akasztani a másik emberre, felhúzódik a pajzs és védekező állásból vagy nem hallja meg, amit mondasz vagy támadni kezd. Folyamatos a címkék ragasztása. Meg kell tanulnunk újra kommunikálni. Nem degradálni, elnyomni egymást, hanem felemelni, támogatni. Melyikünk van előrébb, ki vezet és ki ügyesebb? Ez nem a nyári olimpia, hanem egy párkapcsolat. És ez mindenféle kapcsolatban így működik, testvér, munkatárs, párkapcsolat, gyerek.
Folyamatos hatalmi harc ez? Hogy ki van feljebb vagy előrébb a másiknál?
A tranzakcióanalízis módszerrel szépen felismerhetőek ezek az állapotok, hatalmi harcok! Ha az egyének oké-felnőtt állapotban kommunikálnak egymással, sértődés és elvárások nélkül, akkor születik meg a tiszta kommunikáció. Egy kamaszkori/gyermeki én-állapotban, ahol semmi nem jó, minden zavar, hagyjatok békén van, hogyan is tudom érthetően átadni mit érzek, mit szeretnék igazán? Ne feledjük, nem egymás ellenfelei vagyunk. Társak vagyunk, család vagyunk, barátok vagyunk, munkatársak vagyunk.
Hála Istennek az érzelmi intelligencia fejleszthető, az empátia fejleszthető, az asszertív kommunikáció fejleszthető és a stressz menedzsment is fejleszthető!
Daniel Goleman – Érzelmi intelligenciájáról szóló könyvét is ajánlom. Ezeket iskolában kéne tanítani.
Számomra nagyon izgalmas az identitás interaktivitás és improvizáció szinergiája. Ha foglalkozunk azzal, hogy kik is vagyunk valójában, honnan jövünk, mire vagyunk képesek, könnyebben tudjuk megfogalmazni azt, hogy mire vágyunk igazán. Ezáltal érthetően kommunikálva, könnyebben kapcsolódunk társainkhoz és a stresszes helyzeteket is könnyebben fogjuk kezelni.
Rengeteg személyiségelemző teszttel lehet találkozni, mindegyikből tudunk tanulni, de ne felejtsük el azt sem, hogy ezek egy általános állapotot mérnek fel, nem szentírás. Ne használjuk az eredményeket címkeként magunkra, vagy védekezésként, mert ez is befolyásolhat negatív irányba. Használjuk inkább mankóknak a krízishelyzetekben.
Egyetlen egy dolog biztos: A változás.
Mindig van lehetőség arra, hogy jobb legyen! Mindig van lehetőség az újrakezdésre.
Ez a helyzet, ami most van, a vírus, a lezárások, a lelassulás, megint pont erről szól. Most van itt az ideje, hogy bekuckózzunk, medvék legyünk és foglalkozzunk saját dolgainkkal. Ha most nem sikerül, akkor a következő válságnál fog.
A képet Szabó Ági készítette.
Ha tetszett a cikk, olvasd el ezeket is:
